A manapság hastánc néven ismert tánc egy igen ősi és a kezdeteitől fogva majdnem változatlan formájában továbbélő mozgásforma, amelynek kialakulásáról viszonylag keveset tudunk.

Feltehetőleg a keleti termékenységi táncokból alakult ki, amelynek segítségével a fiatal lányok felkészítették testüket, izmaikat a terhességre és a szülésre. A szoros és közvetlen kapcsolat az ókorban istenségként tisztelt Földanyával abban is megnyilvánult, hogy a tánclépéseket mezítláb végezték, amely egyes helyeken még ma is jellemző. Sőt, Egyiptomban napjainkban is szinte elképzelhetetlen egy esküvő hastáncos nélkül, aki azért táncol, hogy a fiatal pár házassága termékeny legyen.

A keleti kultúrák többségében hasonló alapmozdulatokat, lépéseket használtak és használnak ma is, de a kultúrák különbözőségének megfelelően a tánc is hordoz egyedi jellegzetességeket annak megfelelően, mely ország népei táncolják.

Ezt a táncot a hiedelmekkel ellentétben nők szinte kizárólag női közösségekben gyakorolták, nem pedig férfiak szórakoztatására, és céljuk elsősorban önmaguk, nőiességük kiteljesítése volt! Ennek ellenére sajnos manapság sokszor negatív jelzőkkel illetik, és erkölcstelennek tartják a hastáncot – legfőképp azok, akik nem ismerik e tánc eredetét.

Az eredeti orientális tánccal 1893-ban, Chicago-ban a Világkiállításon tartott bemutatón találkozhatott élőben az akkoriban fűzőkhöz, sokat takaró ruhákhoz szokott nyugati közönség. Érthető volt hát, hogy számukra a nőiességet kihangsúlyozó ruha és mozgás különösen egzotikus, erotikus volt. Mivel a viktoriánus Európában addig ismert táncokban nem alkalmazták a csípő és a váll külön mozgatását, az orientális táncot franciául a „danse du ventre” (a has tánca) szókapcsolattal illették. Ennek megfelelően terjedt el később a hastánc elnevezés, amely tévesen arra utal, hogy csak a táncos hasa végez mozgásokat, holott tánc közben az egész test mozgásban van, és a csípő, a váll illetve a karok is kifejezetten hangsúlyosak! Görögországban egyébként „cifte telli”, Törökországban „rakasse” és az egyiptomiaknál "raks sharki" (szó szerint: kelet tánca) néven illetik ezt a táncformát.

A XX. század elején a keleti kultúra és művészet a korábbinál nagyobb jelentőséget kapott a Világ nyugati felében és ennek köszönhetően a hastánc is kezdett elterjedni, tovább fejlődve pedig kialakult az ún. kabaré vagy revü stílus.

Manapság világszerte ismerik és művelik a hastánc számos változatát hagyományos, eredeti vagy épp modern felfogásban. Míg nyugaton inkább szórakoztató célzattal táncolják, Afrikában és Ázsiában sok helyütt megmaradt rituális táncnak.

A hastánc jellegzetesen elkülöníti a különböző testrészek, testtájak mozgását. A tökéletes izoláció elsajátítása rendkívül hosszú folyamat, hiszen a hastáncban sokszor más ritmusra mozdul a csípő, a láb, a mellkas és a kar. Az ilyen izolációs mozgásokból és néhány lépés kombinációjából változatos koreográfiák építhetők fel.

A hastánc mozdulatai általában lágyak, nőiesek, szinte egyik mozdulat a másikból születik, folyamatos energiaáramlást láthat a táncost szemlélő néző. A könnyednek tűnő tánc azonban korántsem egyszerű, hiszen sokszor több, tudatosan ritkán használt izmom kap főszerepet mozgás közben. A jó hastáncos tehát nem csak hajlékony, hanem képes izmait pontosan kontrollálni.

A szigorú szabályoktól mentes hastáncot minden előadó a saját ízlésére alakíthatja az alapmozdulatok egyedi előadásmódjával, ezáltal válhat a hastánc önkifejező tevékenységgé. A hastáncot sokszor élőzenére táncolják, ennek megfelelően különösen improvizatív jellegű. Az élő zene hangulata, változatossága és a közönség közvetlen visszajelzése általában erőteljesen inspirálja a táncosokat, nem úgy, mint egy CD-ről lejátszott zene.